Dóra napja van. | 2023.02.06

A szén bűvöletében: Berente, Tervtáró, Kazincbarcika…

2022-10-30 07:29:35

Kazincbarcikát úgy tartják számon az országban, mint vegyészváros, pedig az iparosítás hajnalán a szénbányászat és a rá alapozott erőmű volt a meghatározó ágazat az elődtelepülések Sajókazinc, Barcika és Berente életében.  

Nő a bányában! Ilyen is volt az 50-es években, de a kazincbarcikai Farkas Éva nem a föld alatt, hanem a berentei Központi Osztályozó Szállító Gépjavító Üzemben dolgozott 1979-től több, mint 17 éven át, a megszűnésig. Ezt követően Budapestre költözött a munka miatt, de ma is nagy szeretettel beszél az osztályozóról és a kollektíváról.

-Varrónőként dolgoztam a habselyemben és amikor először szóba került a váltás, akkor ugyancsak erre a feladatra vettek volna fel.  A második nekifutásra már sikerült, letettem a palaválogató gépkezelőit, majd kocsiíró és mérleges lettem. A vagonokat fel kellett írni, nem csak a számát, hanem mit szállít, hová és mennyit. Mosott szenet adtunk fel, a por pedig Putnokra ment és a szomszédos erőműbe- sorolta Éva

Hogy a laikusok is értsék elmagyarázta, hogy régen drótkötélpályán, csillében érkezett a szén többsége a Miskolc melletti Lyukóból és a Barcika határában lévő Tervtáróból. A szén szalagra került és kézzel kiválogatták a palát (vagyis a meddőt belőle). A méretekről mindent elmond, hogy a palaválogatóban hat vágány volt, 6 szalagrendszer és mindegyikhez surrantó, amelybe a meddőt dobták a kézi válogatást végző dolgozók. Éva visszaemlékezése szerint minden soron voltak nők. A szénmosó üzembe helyezése felgyorsította, megkönnyítette a szelektálást. A hagyományos válogatóban is dolgoztak nők, de a mosó beindulása után rengetegen voltak. Három műszakban dolgoztak, napi 24 órában ment a munka, kellett a szén az országnak, az iparnak. Nem csak a szomszédos Borsodi Hőerőművet látták el fűtőanyaggal, hanem Kazincbarcika város lakossági szénigényét is kielégítették.

Az osztályozósok a felszínen dolgoztak, de a bánya dolgozóinak számítottak, ami az anyagiakban és a juttatásokban is megmutatkozott.emlékszik, az egyik a szénutalvány volt, ami negyedévente 8 mázsa szenet jelentett dolgozónként (ekkoriban a családi házak nagy részében szénnel fűtöttek, a gázprogramok csak a nyolcvanas évek végén, a 90-es elején indultak Borsod- Abaúj-Zemplén megye nagy részén, ami nagy könnyebbséget jelentett (aki nem használta fel, az eladta, a 80-as évek közepéig kurrens termék volt, mert a bányáknál, tüzépeken sokszor sorakozni kellett a vevőknek, hogy előjegyzésbe vegyék!). A másik elem pedig a szeptemberenként, a bányásznap alkalmából kifizetet hűségpénz volt, amit a fizetésen felül kaptak a dolgozók (olyasmi, mint manapság a 13./14. havi fizetés egyes cégeknél).

-A 17 év nagy idő. Milyen benyomásai maradtak róla?

-Nekem jó, szerettem itt dolgozni! A kollektíva is jó volt, a törzsgárda szinte családias, hosszú éveket dolgoztunk együtt. Sőt, nem csak dolgoztunk, hanem volt sok rendezvény, együtt szórakoztunk és voltak sportnapok is. Kulturális csoportok is működtek, az énekkarra emlékszem. Szerveztek közös kirándulásokat is. A vége felé csatlakoztam hozzájuk. Egyszer kimaradtam, mert kifordult a bokám, arra viszont már nem emlékszem, hogy hová ment a túra. Szóval volt a mag, a törzsgárda, s körülöttük cserélődtek az emberek, voltak, akik pár hónap után elmentek, mert nem jött be a számításuk, s olyanok is akadtak, akik nem feleltek meg.

Éva emlékei szerint jobb volt az adminisztrációban, mint a főnöke, akivel egyébként nagyon jó viszonyban volt. Egy idő után a többiek dokumentálását is átnézte, nehogy elírás legyen benne. Kazincbarcika vegyészvárosként él a köztudatban a BVK/ Borsodchem miatt, de Éva emlékezete szerint sok barcikai dolgozott a bányában is. Az iparág megszüntetését a város is megérezte. Előbb a környező bányaüzemeket zárták be egymás után, a végén csak Lyukóbánya maradt. Az integrációt követően az osztályozó is a Borsodi Energetikai Kft. része lett 1993-ban, amit 1996-ban az amerikai AES privatizált. Néhány évvel később az erőmű úgy döntött, hogy szénpor helyett a környezetre kevésbé kártékony biomassza tüzelésre tért át és 2002/3-ban két kazánt átállítottak szénporról biomasszára. Ezzel gyakorlatilag kimondták a berentei osztályozó halálos ítéletét.

„Nagy törést okozott a bányabezárás a dolgozóknak és a városnak egyaránt. Sokan sírtak, mikor megtudták, hogy vége, nincs tovább. Azok jártak jól, akik igénybe tudták venni a korai nyugdíj lehetőségét. A többiek nem nagyon találtak helyet maguknak helyben. Sokan elköltöztek, ingázni kezdtek vagy külföldre mentek dolgozni. Én is Budapestre kerültem. Találkoztam olyan volt kollégával, aki a fiával együtt a fővárosba jött, a család többi része meg Barcikán maradt. A legtávolabbi, akiről tudok Kanadába kezdett új életet! A kétlaki élet következtében meglazultak a családi kötelékek, Van akié ezt ki sem bírta”- sorolta szomorúan Farkas Éva a következményeket. „Politikai döntés lehetett a bezárás. Működhetett volna tovább” – vélekedik. Zárásként még valamilyen brókert is emleget, meg beragadt pénzt, ami ugyancsak keserű szájízt okozott az érintetteknek.

Egy kis bányatörténet

Sajókazinc határában, Herbolya mellett szenet találtak, 1852-ben a Czékus, a Kemény és a Vay család bányái saját ellátásra – szerény mennyiségű- szenet termelnek. Az 1890-es években egymás után nyitják a tárókat a mai város elődtelepülésein A Borsodi Szénbányák Rt 1923-ban megnyitja a Radvánszky tárót (három év után felfüggesztették a termelést). z említett cég a MÁK-kal közösen hőerőművet épített a Miskolc-Bánréve vasút mellett a helyi daraszén felhasználására, ezzel megindul a térség villamosítása. Az 1930-as bővítést követően a környező településeken túl Eger és 18 délborsodi települést is elláttak villanyárammal A Radvánszky-tárót 1950-ben, az első ötéves tervre utalva Terv-táró néven újra indították és 1986-os bezárásáig folyamatosan működött.

Berentei Kőszénbánya Vállalat 1919-ben alapult, lejtős aknát nyitottak, iparvasutat építettek, s még ebben az évben megkezdték a termelést. Az Imperiál Rt. szénlepárlója 1926-ban megkezdi a termélést, 1933-ban tönkrement. 1946: államosítás. 1951-54: a központi szénosztályozó építése. 1957: elkészül a Borsodi Hőerőmű, amelynek tartaléka lesz, majd leállítják a régi barcikai erőművet. 1966-ban elkészül a Központi Bányagépjavító első üteme. A szénbányászat 1977-ben megszűnt Berentén. 1984: üzembe állt a szénmosó. A hőerőmű két kazánját 2002/3-ban átállították biomassza tüzelésre, mivel a lyukói szénnek magas volt a kéntartalma és az erőművet be kellet volna zárni a légszennyezés miatt. Ezt követően 2004-ben piacvesztés miatt bezárt Lyukó. Az erőművet vélhetően a profit csökkenése miatt 2011-ben zárta be az AES, ezzel egy korszak ért véget Kazincbarcika ipartörténetében.

Kazincbarcikán, a libalegelőn lévő lakásában látogattuk meg Balázs Sándor Csaba nyugdíjas bányamérnököt, aki az egyetem elvégzése után 1971-79-közt a Borsodi Szénbányák a Bükkaljai bányaüzemében,  többek között a város határában lévő Tervtáró aknaüzemében dolgozott különböző beosztásokban. Mint elmondta a kapcsolata azonban régebbi keletű Tervtáróval, mivel 1969-ben, még egyetemistaként itt töltötte a kötelező nyári gyakorlatát. Megismerte, jó viszont alakított ki az itt dolgozó műszakiakkal. Tervtáróról írta a diplomamunkáját, ezek után nem meglepetés, hogy miután végzett, 1971 őszén itt kezdett el dolgozni. Az itt töltött évek alatt volt ideje kiismerni, ezért arra kértem, hogy bányászati szempontból röviden jellemezze Tervtárót.

„Fűtőérték szempontjából közepes minőségű, vékony telepi szén volt, amely átlagos rétegvastagsága 1,4 méter körül volt. Viszonylag nyugodtnak nevezhetjük, mivel nem volt se tűzveszélyes, se gázveszélyes, se vízbetöréssel veszélyeztetett hely. A telepes kifejlődésnek köszönhetően jól gépesíthető volt és éltek is a lehetőséggel annak idején. Elmondhatjuk róla, hogy a Sajó jobb partján a legjobban gépesített bánya volt. Viszonylag egyenletes, évente 400-500 ezer tonna közt volt a kitermelt szén mennyisége. A helyi bányászat megindulásának 70., jubileumi évében, 1975-ben 505 ezer tonna került kitermelésre. A meddő aránya olyan 5 százalék körül mozgott”- tudtuk meg Balázs úrtól.

A jubileumi év termelésével kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a szocializmus idején valamiért szerették a gazdasági rekordokat, mivel kiválóan lehetett propaganda célokra használni, s előfordult, hogy a szomszédos bányaüzemek technikai segítséget nyújtottak a siker elérése érdekében.

Tervtáróról drótkötélpályán szállították a szenet a berentei osztályozóba, ahonnan a szén döntő többsége a szomszédos hőerőműbe került, a kisebb részét pedig lakosság részére értékesítették. Ebben a korszakban a házak döntő többségében még szénnel és fával tüzeltek. Az olaj a ’70-es évek végétől, a gáz pedig a ’80-as évek elejétől kezdett szélesebb körben elterjedni. 

„Sok százan dolgoztak az üzemben. A pontos számra már nem emlékszem, de a csúcs létszám valahol ezer körül lehetett.  Nagyjából 10 százalékuk volt szellemi foglalkozású – adminisztráció és a mérnökök – 90 százalék pedig fizikai. Mintegy 20 százalék lehetett, akik közvetlenül a szén kitermelésével foglalkoztak, a többiek első sorban különböző előkészítő, logisztikai, szerelő munkát végeztek a föld alatt és a felszínen.”

Balázs Sándor Csaba emlékei szerint Tervtárón sok kazincbarcikai dolgozott, de a környező településekről is százával ingáztak. A vízválasztó Mályinka volt, ők még ide jártak, a hegy túloldalán, a Pitypalatty- völgyben lévő településekről pedig a helyi bányákba, illetve a végén Lyukóra.

Természetesen kíváncsiak voltunk, hogy közel fél évszázad elteltével milyennek tartja a Tervtáró szervezettségét, a kollektívát.

„Jól szervezett volt, jó bányász brigádjaink voltak. Szerettem a termelés közelében dolgozni. Jó volt a kollektíva. Az kevés volt, amit a vájár iskolában megtanultak a diákok, a bányába kerülve sokat tanultak a régi, tapasztalt kollégáktól. Összetartóak voltak a brigádok. A törzsgárda megmaradt, s munkaidőn kívül is sokszor közösen töltötték az idejüket, például együtt kirándultak, söröztek. A teljesítményüket magas állami kitüntetésekkel is elismerték” – jellemezte az egykori viszonyokat a nyugdíjas mérnök, aki egykoron kezdő mérnökként 4-kor kelt és fél 5-kor már a bányánál volt.

Szeretett itt dolgozni, de az élet úgy hozta, hogy több bányaüzemben és a miskolci központban is dolgozott különböző pozíciókban és 2000-ben fejezte be a bányászkodást.  A bezáráskor már nem tervtárón dolgozott, de képben van a történtekkel kapcsolatban egykori beosztásainak köszönhetően, figyelemmel tudta követni az üzem történéseit.

„A politikai döntéshozók nem vállalták fel a kockázatot, hanem azt mondták, hogy jöjjön a viszonylag olcsó olaj és gáz! A bányákat gazdaságossági sorrendbe állították és ez alapján sorban zárták be őket. Ez érte el 1985-ben az elsők között Tervtárót. Aki tudott korkedvezménnyel vagy az 5000 műszakkal, fiatalon elment nyugdíjba, a többiek pedig vándoroltak egyik bányából a másikba”- jellemezte a 80-as években megindult folyamatot Balázs István Csaba.

Összegzésként sajnálkozva megjegyezte „rendszertől függetlenül hiányzott a hosszú távú stratégiai gondolkodás, amely megszabta volna például, hogy a felhasznált energiahordozóknak milyen aránya legyen minimálisan hazai.”  Érdemes ezen elgondolkodni a most történt import problémák, árrobbanás függvényében.

-Csontos László-

A régió bányászatának emlékeit, a bányák bezárása utáni változást tárja az olvasók elé az Összefogással Barcikáért Egyesület. Az e témát feldolgozó filmek, fotók, újságcikkek folyamatosan kerülnek feltöltésre a www.sajomentiforum.hu hírportál Egy bányász régió rovatába. Szívesen várunk minden visszaemlékezést bemutató fotót, írást az obekazincbarcika@citromail.hu címre. A teljes anyag november végéig kerül feltöltésre. Cikkeink elérhetők a hírportál facebook oldalán, valamint a 82 nevű facebook oldalon, melyet azért hoztunk létre, hogy a régió települései nagyobb nyilvánosság előtt oszthassák meg örömeiket, eredményeiket, programjaikat. Tisztelet a bányászoknak!



Sajómente Média Alapítvány