Auguszta napja van. | 2024.03.29

"Kémkedős időket élünk" - Interjú Rimner Gábor volt CIA-kémmel

2015-11-21 10:58:05

Áder János köztársasági elnökhöz fordul a legismertebb magyar CIA-kém, Rimner Gábor, mert úgy érzi, ő is megérdemelné az erkölcsi elégtételt a rendszerváltásban való részvételéért. Ez lesz az ötödik, "bűncselekményének semmissé nyilvánítására irányuló", rehabilitációs kérvénye - beadta már Göncz Árpádhoz, Mádl Ferenchez és Sólyom Lászlóhoz is, eddig mindig elutasították. Rimner Gábor 8 éven át kémkedett a CIA-nek a szocialista rendszerben, 1981-ben ítélték 12 évre, a rendszerváltáskor szabadult, de azóta sem rehabilitálták - bár a POFOSZ-tól kitüntetést is kapott. Azt mondja, nem a vagyonát szeretné visszakapni, hanem a becsületét. Erről, atomfegyverekről, a hírszerzés múltjáról, jelenéről és arról beszélgettünk Rimner Gáborral, haragszik-e a volt barátnőjére, amiért elárulta.

Rimner Gábor 1954-ben született. Tinédzserként került Szudánba, ahol édesapja az UNESCO kiküldöttjeként a Kartúmi Egyetem professzora volt. Ott szervezte be a CIA, 18 évesen, görögországi katonai táborokban is kapott kiképzést. Magyarországra hazatérve, arab nyelvtudásának köszönhetően nagyon rövid idő alatt beépült előbb a belügy- majd a külügy- és végül a honvédelmi minisztériumba. A szovjet csapatok elleni kémkedés volt a fő feladata. Legfontosabb felfedezése az volt, amikor 1974-ben - egy külkereskedelmi cégben végzett munkájának köszönhetően - rájött, vannak szovjet atomtöltetek és interkontinentális ballisztikus rakéták Magyarországon. 1981-ben banális okból bukott le: féltékeny barátnője jelentette fel. 12 év börtönre ítélték, a rendszerváltáskor szabadult - hivatalosan jó magaviselete, gyakorlatilag a politikai környezet megváltozása miatt. Állampolgári jogait csak 2001 szeptemberében kapta vissza. 2007-ben a POFOSZ-tól (Politikai Foglyok Szövetsége) Hazáért érdemrendet kapott, de azóta sem rehabilitálták.

Tizennyolc éves korában, 1972-ben szervezte be kémnek a CIA, amikor Szudánban besétált az amerikai nagykövetségre azzal, hogy svéd egyetemi ösztöndíját amerikaira cserélné. Miért tett le arról a vágyáról, hogy inkább az Egyesült Államokban éljen, mint a Kádár-rendszer Magyarországán?

Érdekes kihívásnak éreztem a kérésüket azzal kapcsolatban, hogy inkább nekik dolgozzak itthon a kommunista Magyarországon az 1970-es évek elején, mint Amerikában. Dagasztotta a keblemet a büszkeség, hogy rám gondoltak. Mivel én olyan miliőben nőttem fel, ahol a szovjet megszállókat, a kommunistákat mindenki utálta, örültem, hogy végre tehetek valamit ellenük.

Mi volt a legérdekesebb a kiképzés alatt?

A próbafeladatok. Fél éven keresztül mindenféle odatelepített, úgynevezett szovjet katonai szakértővel kellett kapcsolatba kerülnöm és ezt úgy oldottam meg, ahogy lehetséges volt. Eljártam a szovjet követség klubjába, kerítettem magamnak ismerősöket, sporttársakat. Az egyik katonatiszttel például együtt cselgáncsoztunk. Sokáig ő volt az állandó partnerem, mert egy súlycsoportban voltunk, mindketten 74 kilósak. Róla később kiderült, hogy a katonai attasé mellett dolgozik, és ha jól tudom, őt be is szervezte az ottani amerikai rezidens, hála az én tevékenységemnek.

Kezdetben órákat töltött azokkal, akiktől megtanulta a különleges szakmát. Tudom, hogy a szülei, akikkel együtt élt, nem fogták nagyon szigorúan, de történt valaha olyan, hogy az egyébként oroszellenes édesapja vagy édesanyja megneszelt valamit és ki kellett magyaráznia, hol volt és mit csinált?

Előfordult egyszer-kétszer, de mindig nagyon egyszerűen kimagyaráztam. Az egyik legjobb barátom és iskolatársam egy bolgár fiú volt. Amikor megmagyarázhatatlan volt a távollétem, mindig szegény Nyikolajra kentem a dolgokat. Azt mondtam, náluk voltam, elmentünk ide-oda, buliztunk, pecáztunk, fényképeztünk, autókáztunk a sivatagban, valamit mindig csináltunk és ő mindig falazott. Egyébként nem nagyon érdekelte, hogy miért. Ez teljesen természetes volt. Tinédzser korban a szülői felügyelet az, amit az ember úgy kerül ki, ahogy tud. A szüleim meg úgy könyvelték el az egészet, hogy Nyikolaj a rossz társaság, akihez Gábort nem lenne szabad elengedni. Az ő szülei meg rólam mondták ugyanezt, mert ő meg rám mutogatott.

Két kém felismeri egymást? Úgy értem, Ön észreveszi azokat a sajátos mozdulatokat másnál, amelyeket a „civilek" akkor sem, ha árgus szemmel figyelik például Önt egy-egy személyes találkozó során?

Az a jó hírszerző, aki úgy be tud olvadni, hogy észre sem veszem az utcán és ha elmegy mellettem, eszembe sem jut, hogy nézett ki. Isten igazából, ha valaki jó ebben a szakmában, bajos fölismerni. Ahhoz nagyon bénának kell lennie, hogy lássam rajta, hogy egyívásúak vagyunk. Erre egyszer volt csak példa, az elég nevetséges volt. Nagy valószínűséggel az itthoni kommunista kémelhárítás embere lehetett, aki egy könyvesboltba bejött utánam. Amikor már nyilvánvaló volt, hogy az illető odamegy, ahová én megyek, azt a könyvet veszi le a polcról, amit én vettem le az előbb, és utána visszarakja, arra kértem az eladót, hogy egy négy méter magasságban lévő lexikont vegyen le nekem. Felmászott a létrán, levette, én böngésztem egy negyedórácskát, aztán visszatetettem, mondván, hogy köszönöm, nem kell és aztán elmentem más könyvek felé bóklászni. Figyeltem őt. Egy másik eladóval ugyanazt a könyvet ugyanonnan levetette és ő is elkezdte böngészni. Gondolkoztam rajta, milyen jó poén volna, ha hagytam volna benne neki egy üzenetet, de hát akkoriban azért annyira nem volt jó viccelődni ezzel. Akkor csak úgy tudomásul vettem, hogy nyilvánvalóan arra kíváncsi, mit keresek itt. Hátha üzeneteket kapok vagy küldök könyveken keresztül.

A hollywoodi filmeket nézve sokan úgy képzelhetik, hogy az amerikai hírszerzők sokkal ügyesebbek, felkészültebbek és sikeresebbek, mint az egykori szovjet kollégáik voltak, hiszen az amerikai moziban sosem a KGB-sek győznek. Ön szerint is képzettebbek a CIA ügynökök, egyáltalán van összehasonlítási alapja vagy sosem találkozott orosz ügynökkel?

Találkoztam orosz ügynökkel, hogyne. Sőt, volt is köztük egy-két haver, ukrán is meg orosz is. Ritka intelligensek és jól képzettek. Egyáltalán nem mondanám, hogy a CIA-nál sokkal jobb lenne a trenírozás. Úgy állítanám fel a sorrendet, hogy: Moszad, a volt KGB és a CIA. Ebben a kérdéskörben harmadik helyre rakom a CIA-t, mert túl szabados. És ha már titkokról van szó, márpedig ebben a szakmában mindig titkokról van szó, ezeket sokkal könnyebb egy parancsuralmi rendszerben megtartani, mint ott, ahol nagy szabadsága van az állománynak. Retorzióban nincs különbség. Az amerikai hírszerzésnél és a KGB-nél is kapásból lelövik az embert, ha kell, de erről leginkább a moszados kollégák híresek. Villámgyorsan eltesznek valakit láb alól, ha éppen útban van. Amiről viszont kevés szó esik, az az iráni hírszerzés, pedig ma az nagyon erős. Már Mohammad Reza Pahlavi alatt is jó nevük volt, de amióta Khomeini ajatollah rendet csinált a saját szája íze szerint, azóta leginkább a kegyetlenségükről híresek és iszonyatosan jól beépültek mindenhova.

Egyébként aktív évei alatt az előbbi könyvesboltos történeten kívül találkozott kémelhárítóval, vagy olyannal, akivel kapcsolatban felmerült önben a gyanú, hogy önre dolgozik?

Igyekeztem az ilyen helyzeteket elkerülni, amennyire csak lehetett és teljesen átmenni szürkébe, mert rájöttem, hogyha ezt nagyon komolyan veszem, olyan üldözési mániám lesz, hogy az már orvosi eset.

Na, de hogy lehet ezt elkerülni?

Tudatosan. Ha az ember azt mondja, hogy nem, engem senki sem figyel meg, én senkit sem érdeklek, én csak egy szürke kis egérke vagyok, ugyanolyan, mint Kovács Józsi az utcasarokról, és úgy is élek, az egy idő után szépen elaltatja a megfigyelőt vagy a megbízóját. Helyeket is tudok említeni, amelyeket jobb volt elkerülni. A hetvenes években például az amerikai nagykövetséget nagy ívben kerültem, ez volt az utasítás is. Voltak kapcsolattartó pontok, ahová teljesen kiszámíthatatlan, de előre megbeszélt időpontokban kellett eljutnom. Úgy kellett válogatni a helyek közül, hogy ekkor vagy akkor véletlenül arra sétáljon az ember, arra kiránduljon. Nem volt szabad sem kiépülnie, sem látszódnia rendszernek. Egyébként ma rengeteg olyan éjszakai mulató és szórakozóhely van Budapesten, ahol lehet látni olyan társaságot, amelyben nagy valószínűséggel külföldi hírszerzők is ülnek.

Ne mondja -  és hogy néz ki egy külföldi hírszerző?

Nincs különösebb ismertetőjele. Elég, ha annyit tud róla az ember, hogy melyik követségtől jött és kik ülnek vele egy asztalnál. Ezek a találkozók általában nem véletlenek és eléggé látványosak, amivel a jelenlétüket akarják demonstrálni, bár hasznuk nincsen. Sőt, inkább veszélyforrások. Amikor az ember olyan személlyel akar találkozni, akit nem ismer vagy nem is ismerhet, akkor nem nyilvános helyre megy.

Ön szerint hány CIA-kém lehetett a kommunizmusban Magyarországon, akik nem buktak le?

Ezt én számolgattam ám elég sokat, pedig matekból mindig is rettentő rossz voltam. A valószínűség-számítás egy sajátos módszertanával olyan kétszáz-háromszázra teszem azok számát, akiket annak idején, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években beszerveztek és itthon működtek hírszerzőként.

Ez soknak számít?

A vasfüggöny mögötti Magyarországon ez nem számított soknak, mert kifejezetten kémzóna voltunk. A rendszerváltás után Bécs vált azzá. Ott alakult ki az új kémközpont Közép-Európában, mert annyira kiismerhetetlenek lettek az újonnan szerveződött demokratikus államok hírszerző szervei, annyira nem tudták kiszámítani, ki az, aki tényleg átállt, ki az, akit csak éppen nem váltottak le, nem rúgtak ki, ki az, aki még mindig Moszkvának dolgozik, de már úgy tesz, mintha a NATO-nak dolgozna, hogy úgy gondolták, Bécs biztonságosabb terep. Az ezerkilencszázkilencvenes-kétezres években ez nagy dilemma volt a nyugati hírszerzésnél. Mindent, ami itt volt, áttelepítettek oda.

A filmeknél számtalan csodálatos kütyü segíti a kémek munkáját. Az nyilvánvaló, hogy egyetlen kém sem tud kilométereket repülni egy síléccel és aztán a legkevésbé sem kifáradva, elképesztő magabiztossággal rendelni egy Martinit rázva és nem keverve. De a szuper eszközök esetében is ennyire elrugaszkodnak a valóságtól?

Minden kornak megvan a maga sajátossága. A mai világban a mikroméretű elektronizált kütyü a nagy divat és annak a korát éljük, hogy bárkit, bárhol, bármikor simán le lehet hallgatni száz méterekről vagy akár több száz kilométerről, mert már műholddal is be tudják mérni. Annak a kornak a kütyüjei, amikor én ezen a területen aktív voltam, ma már a gyerekjátékoknál is egyszerűbbnek tűnnek. A mai világban szerintem egy 10-12 éves kisgyerek azt mondaná rájuk, hogy gagyik. Jó, voltak kamerák, hangrögzítő berendezések, én is mentem fényképezni, én is készítettem hangfelvételeket különböző összejöveteleken a belügyben, a HM-ben vagy a külügyben, én is mentem ruszki bázisokat fényképezni, de olyan berendezésekkel, amik ma szinte egy játékboltban is megkaphatók.

Alighanem ön volt az, akitől Washington tudomást szerzett arról, hogy Magyarországon is vannak nukleáris töltetű ballisztikus rakéták. Erre hogyan és mikor jött rá?

Akkor én egy külker vállalatnál dolgoztam, ahol kifejezetten olyan jellegű árucikkeket exportáltunk külföldre, mint televíziók, szemüveglencsék és keretek. Egyszer egy olyan szállítmány érkezett rajtunk keresztül Bulgáriából, amivel mi nem foglalkoztunk. Acélszerkezetekről volt szó. A szállítmányozási osztályon dolgoztam, nekem kellett a magyarországi fuvarleveleket és engedélyeket intézni. Kiderült, hogy egy olyan erdei, katonai bázisra szállították ezeket, ami szovjet rakétabázis volt. A rakományt el kellett kísérni. Ketten utaztunk az egyik kolléganőmmel. Én csak azért mentem vele, mert én voltam az egyik huszonéves zöldfülű, ifjú titán a cégnél. Ő volt a szakember, én voltam a férfi támogató, hogy ne kelljen neki, nőnek egyedül bemennie a szovjet katonák közé. Először a szállítójárművet láttam meg a laktanyaudvaron, ami egyértelműen csak interkontinentális rakéták szállítására volt alkalmas, utána pedig olyan földbe vájt bunkerek mellett mentünk el, amelyek ajtajára ki volt téve a nukleáris veszélyt jelző tábla. Hát én összeadtam kettőt meg kettőt, lett belőle öt és egyszerűen kikövetkeztettem magamnak a dolgot, hogy ha van nukleáris töltet és interkontinentális rakéta, akkor itt valószínűleg az van. Ezt én szépen le is jelentettem 1974-ben.

Hol látta ezt?

Ezt nem mondhatom el, mert 2000-ben még hatvan évre államtitoknak minősítették, tehát államtitoksértés lenne erre válaszolni. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában négy dossziém hozzáférhető, de összesen hat van rólam. Az egyikben van még 2060-ig államtitoknak nyilvánított adat, és van egy olyan, amit még meg sem kapott a levéltár, mert azóta is őrzi a hírszerzés.

Papp Gábor Zsigmond Kémek a porfészekben című dokumentumfilmjében elmesélte az amerikaiak furcsa reakcióját. Ezt most így utólag mivel magyarázza: nem hittek Önnek vagy elhitték ugyan, csak ez volt az eljárás vagy esetleg már tudtak róla és egyszerűen veszélyesnek tartották, hogy Ön, polgári személyként rájött erre és el akarták bizonytalanítani?

Nem az számított veszélyesnek, hogy én rájöttem, hanem maga az információ volt az és nem akarták, hogy véletlenül kibukjon, hogy ők erről tudnak. Az, hogy én ezt nekik elmondtam, körülbelül olyan súlyú problémát jelentett, mint amikor Belovai István közölte Amerikával, hogy a szovjetek tudnak róla, hova telepítettek atomakna zárat. Itt meg az volt a kínos, hogy nagy valószínűséggel ők erről az információról már tudtak vagy akartak máshonnan is tudni. Ez a szakma nem arról szól, mint a filmekben, hogy a nagyon okos, ügyes, híres, világmegmentő kém közöl valamit és azt készpénznek veszik. Semmit sem vesznek annak. Mindent huszonötmilliószor be kell biztosítani és bizonyítani. Nagyon sok információ különböző helyekről kell, hogy visszaigazolja azt az egyet. Tehát lehet, hogy az én információmat utána először műholdról ellenőrizték, és más forrást is megszondáztak abból az isten tudja hány száz itt lévő hírszerzőből arról, hogy igaz-e, ők mit tudnak erről, a hely stimmel-e, a rakéta típusa stimmel-e, valóban van-e nukleáris robbanófej. Mire ezt több forrásból megerősítik, az idő. Egy információ, az nem információ, mert lehet, hogy be akarom őket csapni, mert mondjuk átállítottak. Ezt nekik ki kell tudni szűrni.

A nukleáris rakéta helyszíne mellett van még olyan, amiről ma sem beszélhet, mert szigorúan köti a titoktartás?

Van. Például annak az egységnek a szervezeti felépítéséről, vagy az ottani kollégákról, főnökökről soha sem fogok beszélni. Számomra ők meghaltak akkor, amikor letartóztattak.

Haragszik a volt élettársára, amiért lebuktatta?

Nem volt az élettársam, inkább csak a barátnőm. Egy vidéki kislány volt, aki Budapesten élt albérletben, és inkább nálam aludt, mint az albérletben, ami nem volt valami vidám hely. Ettől még nem voltunk élettársak. Haragudni tulajdonképpen nem tudok rá, inkább sajnálom. Nem is vagyok róla meggyőződve, hogy azt szerette volna, hogy ez így süljön el. Egyszerűen bosszút akart állni. Emlékszem arra, amikor őt is beidézték a tárgyalásomra. Ott álltam kéz-láb bilincsben, vezetőszáron, mint a harapós kutya. Amikor belépett a tárgyalóterembe és meglátott, leesett az álla, azt mondta a bírónak, nem gondolta, hogy ez lesz belőle. És egyébként nagy butaságot is állított, mert azt hitte, hogy én az araboknak kémkedek csak azért, mert tele voltam arab diplomata haverokkal, akikkel gyakoroltam a nyelvet, és konzum touristból hoztak nekem olcsó cigit, meg piát, amit nagyon sok száz pesti megtett akkoriban. Azt tudta rólam, hogy járok tolmácsolni és rohadtul haragudott rám, mert kiraktam a szűrét. Egy közös rendőr ismerősünknek beszélt arról, hogy szerinte Gábor az araboknak kémkedik.

Mi volt a legkényelmetlenebb abban, amikor a nyílt utcán elkapták: az, hogy felemelték, mint egy zsákot, az, hogy Önre ült két elhárító a kocsi hátsó ülésén vagy az, amikor megkötözték, megbilincselték és órákig faggatták, miközben végig nézte, hogy tönkre teszik egész élete munkáját?

Az utolsó. Az első kettő az teljesen normális rutineljárás mindenütt. Gyakorlatilag másodperceken belül lezajlik az emberben ilyenkor, hogy mi is történik, úgyhogy mire a kocsi hátsó ülésére kerültem, már tudtam, mi lesz. Kellemetlen, amikor egy 80-90 kilós állat az ember nyakára ül, de megpróbáltam elhumorizálni a helyzetet. Kiszóltam az ürge combja alól: Ne haragudjanak uraim, de akkor most tulajdonképpen hova is megyünk? Mire az volt a válasz az első ülésen ülő embertől - mert az a kettő, aki rajtam ült, néma volt - hogy tudja azt maga jól, okos ember maga, Gábor. Mondtam, hogy jól van, akkor tudom. Mire megérkeztünk az akkori lakásomhoz, már várt minket a rendőrségi mikrobusz benne a teljes brigáddal. A helyszínelőktől kezdve a verőlegényekig mindenkit felsorakoztattak. Összesen lehettek vagy tizenegyen, tizenketten. A kihallgató tisztem vezette őket, aki akkor alezredes volt. Egy nagyon csinos fényképésznő is dolgozott aznap, aki mindenről három fényképet készített. Szépen leültettek a szoba egyik sarkába, hátra bilincselték a kezemet egy székhez és ott kellett ücsörögni órák hosszat. Két-három óra körül vettek őrizetbe a Rudas László utcában, és már késő éjszaka volt, amikor elindultunk a Gyorskocsiba. Amikor egy pár óra után megkérdeztem, rágyújthatok-e, előre bilincselték a kezemet, majd a szomszédomat behívták hatósági tanúnak, hogy lássa, minden a szabályoknak megfelelően zajlik. Szerencsétlen ápolónőnek minden baja volt, tőle kaptam a cigarettát. Amikor már ott tartottak, hogy ajtótokok, székek lábai, asztal lábai, akkor kicsit leegyszerűsítettük a helyzetet, mert mondtam nekik két olyan helyet, ahol biztos találnak valamit - vegyindigót és mikrofilmolvasót. Addigra már annyi mindent találtak, hogy nyilvánvaló volt, hogy ha ezek helyét elárulom, nem oszt, nem szoroz, mert 24 óra alatt úgyis megtalálták volna, de lerövidítettem az ott töltött időt. Ráadásul azzal, hogy két lelőhelyet megmutattam, nagyon jól el lehetett terelni a figyelmet másról, ami pedig ott volt az orruk előtt, és pont ez volt benne a jó. Az ott is maradt, a lakásban.

Mi volt az?

Amikor letartóztattak, már elváltam az első feleségemtől, és a barátnőtől is megszabadultam, gondoltam én, ezért aktualitása volt egy olyan lehetőségnek, amellyel csak ritkán éltünk. Volt régen egy apróhirdetés újság, amiben lehetett társkereső hirdetést feladni. Ezen keresztül üzengettünk egymásnak. Megbeszéltünk kódszavakat, egyeztettünk, hogy melyik rovatban, a hónap melyik napján, milyen hirdetés fog megjelenni. Gondoltam, most nagyon aktuális, hogy új nőt kell keresnem, és ezt az újságban fogom megtenni, hát feladtam egy hirdetést az akkori szokásoknak megfelelően és jöttek is rá a válaszlevelek. Ezeknek egy részét bent tartottam a munkahelyemen, a fiókomban, ahol szintén tartottak házkutatást. Kaptam is visszajelzéseket a kihallgatásom során, hogy nagy franc maga Rimner, mit gondol magáról, hogy maga Don Juan kettő meg ilyen marhaságok? Én azért vettem a fáradtságot, hogy azok közül a nők közül egy-kettővel el is mentem vacsorázni, meg táncolni is. Soha senkiben nem merült fel, hogy ez bizony másra is jó. Ott voltak egy nagy stócban a levelek az apróhirdetésre, de senkit sem érdekelt, mert teljesen ráálltak arra, hogy mi kizárólag mikrofilmen és vegyindigón keresztül tartottunk írásbeli kapcsolatot. Így a CIA-s leveleket nem találták meg.

Többször mesélt már gyermekkori szudáni élményeiről, amelyek mind megerősítették önben a szovjetellenességet és megalapozták a beszervezését. A filmben arról is nyilatkozott, hogy apja félt is az oroszoktól, amit akkor Ön nem értett. Amikor a hadbíróság előtt állt, félt?

Nem féltem, dühös voltam. Nagyon-nagyon mérges voltam azért, mert nem volt elég az akkori kommunista vezetésnek az, hogy engem elítéljen, mindenáron el akarták ítélni a közeli hozzátartozóimat is, akiknek, bizony Isten, annyi közük volt hozzá, mint magának: semmi. Nagyon sok idős rokonomat, ismerősömet behívatták, megfenyegették, például az apukámat is. Azt éreztem, hogy nem csak engem akarnak tönkre tenni az ő szempontjukból jogosan, hiszen végül is ellenük tettem, tehát nem számíthattam jobb bánásmódra, hanem őket is. Mindenáron tágítani akarták a kört, hogy jelenthessék, ők milyen jó kémvadászok, és Moszkvában megveregethessék a vállukat. Ennek köszönhetően egy rakás olyan embert kevertek lehetetlen élethelyzetbe, akinek köze nem volt az egészhez. A saját tárgyalásomon tehát nem magam miatt voltam dühös.

Kémkedésért 12 évnyi fegyházra ítélték, emellett tíz évre eltiltották a közügyektől és a teljes vagyonát elkobozta a szocialista állam. Többször, több köztársasági elnöktől is kérte, hogy rehabilitálják,, de eddig ez még nem történt meg. Mit gondol, mi ennek az oka?

Erre eddig konkrét választ egyszer kaptam egy vezető politikustól, Dávid Ibolyától, aki akkor igazságügyi miniszter volt. Azt mondta: tudja, Gábor, maguknak húsz-harminc év múlva lesz reális esélyük arra, hogy rehabilitálják magukat, mert ma egyik pártnak sem fűződik hozzá érdeke. Pedig a kilencvenes rendszerváltás óta sok párt állította, hogy ez érdeke, el is hittük nekik, de soha egyik sem váltotta be. A kilencvenes évek elején konkrét ígéreteket kaptam politikusoktól, például Tamás Gáspár Miklóstól, az SZDSZ részéről, hogy interpellál a parlamentben ez ügyben, de nem tette meg, amit azzal magyarázott, hogy ez most nem volt aktuális. Kaptam ígéretet Demszky Gábortól, mert még oda is elmentem, én kis naiv, aztán az említett Dávid Ibolyától, Hende Csabától, és másoktól is arra, hogy rendezik a helyzetemet. Mindegyikük biztosított afelől, hogy együtt érez velem, és mennyire igazam van, de most nem aktuális. Már nem hiszek abban, hogy a rendszerváltás utáni politikusok közül bárki is komolyan veszi az elszámoltatást a rendszerváltás előtti időkben nagyobbnál nagyobb disznóságokat elkövetett kommunista vezetőkkel kapcsolatban addig, amíg élnek. A második világháború után az izraeliek náci-vadász szervezetéhez hasonlóan - akik az egész világot beutazták, Latin-Amerikában is keresték a volt náci vezetőket - Kelet-Európában is fel lehetne állítani egy ilyen szervezetet a volt kommunista bűnök feltárására, és a vezetők elfogására. Mert azokat is meg kellene keresni, akik a magyar lakosság ellen disznóságokat követtek el, de soha, senki sem kérte rajtuk számon. Tudom, hogy addig, amíg ez nem kezdődik el, bennünket sem rehabilitálnak, vagyis nem teszik semmissé a Kádár-korszakban elkövetett "bűncselekményeket". Engem nem a vagyon vagy a pénz érdekel, én az elkobzott becsületemet szeretném visszakapni. Az elv bosszant. Ez a politikai garnitúra hatalomban sem lehetne, ha egyes emberek nem tesznek valamit azért, hogy a szovjetek innen elmenjenek és nem hajlandók elismerni, hogy én is tehettem valamit a rendszer és a megszállók ellen a kémkedéssel, ami szerintem ugyanolyan értékű, mint az, amit a szamizdatosok csináltak vagy a dobtáras géppisztollyal lövő és benzines palackokat dobáló ötvenhatos hősök cselekedete. Én ezt a fegyvert használtam.

Most, hogy már rég vége a hidegháborúnak, elképzelhetőnek tartja, hogy Magyarországon ma is vannak olyan kémek, akik önhöz hasonló módszerekkel szereznek információt idegen országok számára és azt is, hogy magyar kémek is dolgoznak a nagyvilágban, vagy ez már elavult megoldás?

Az elmúlt másfél-két évben nagyon felerősödött a kémtevékenység Magyarországon. Most már gyakorlatilag nálunk van a fél világ. Izraeli, arab titkosszolgálatok is tucatjával koptatják a pesti aszfaltot, jönnek vissza Bécsből. Most kifejezetten kémkedéses időket élünk, mert a nagypolitikának, az amerikaiaknak, oroszoknak az az álláspontja jelenleg, hogy ugyanolyan puskaporossá kell tenni a levegőt, mint amilyen a hidegháború idején volt, és ebbe már belefolyik Kína is. Az Európai Unió viszont csak szeretne, de nem nagyon tud sikeresen beavatkozni, mert nincs határozott álláspontja. Olyan liberális nézőpontokat akar sablonosítani, amelyek ebben a változó helyzetben nem állják meg a helyüket.

 (forrás faktor)