„Őrállónak hívott a Sors engem.” - meghalt Laki-Lukács László népművelő
MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete facebookos oldalán adott hírt Laki-Lukács László népművész haláláról.
"Tegnap délután örökre eltávozott közülünk régi barátunk, könyvtáros kollégánk, Laki Lukács Lászó edelényi könyvtárigazgató, tájház vezető. Korábbi betegsége után újra megtanult beszélni,írni és részt venni a közügyekben. A júliusi honismereti akadémián, Sárospatakon sokat beszélgettünk a terveiről, a népművész munkásságáról, amely látható volt a MKE vándorgyűlésen is. 1997-ben a miskolci HKSZ konferencia egyik fő szervezője volt, s Edelényben látta vendégül szervezetünket, ahol megalakította a "főkolompos"-ok társaságát. Szeretettel emlékezünk László barátunkra!"
A sárospataki Honismereti Akadémián a díszszalag felkötésében vett részt Laki Lukács László (fotó MKE Helyismereti Könyvtárosok Szervezete)
Laki-Lukács László így vall önmagáról
„Laki paraszt gyereknek születtem 1953. július 10-én Miskolcon, nagycsaládban legkisebbnek. Gyerekkoromat a Cserehát két falujában, Lakon és Nyomáron töltöttem. Örömmel emlékezem rájuk, nagycsaládunkra, meghatározó volt szerepük életemben.
Kis megszakításokkal 1967-től élek családommal a Bódva-völgyében, az időközben várossá lett Edelényben. Szeretem hazánk e kies, szép vidékét. Soha sem tudtam elhagyni, sok jóval kecsegtető hívások ellenére sem. Itt érettségiztem és a kis kitérők után ide tértem vissza, könyvtárosként, helytörténeti – néprajzi kutatóként, vászonszövőként. Mindég szerettem és szeretem, amit csináltam, soha nem nyolc órában. Otthon érzem e vidéken magam, tettem is érte (gondolom).
A népművelő könyvtárosságot a legteljesebb, a legszínesebb, a legemberközelibb szakmának tartottam és éltem meg. A könyvek segítségével, az élő írók-költőkkel, a legkülönbözőbb művészetek művelőivel való találkozás oly élménydús, gazdag élettel ajándékozott meg úgy, hogy remélem nagyon sok embertársamnak adhattam át belőle. Eszköze lehettem az ismeretek megszerzésének, elmélyítésének, átérzésének, az átlényegülés misztériumának.
A könyvtárosi pályán dogoztam a tanácsi, szakszervezeti és iskolai könyvtárhálózatban. Beosztottként és vezetőként, mindig a munkatársakkal, a támogatókkal, a segítőkkel és nagyon jó családi háttérrel. A népművelést mi még a legnemesebb értelemben értettük, komolyan vettem.
„Könyves-korsós csodabogár”-ként, vállalom. Így volt teljes, így volt szép. A szövőmesterséget – vezetőként, a terepgyűjtés miatt – nem műveltem annyit, amennyit kellett volna. Az alkotás öröme mellett a teljes kikapcsolódást, pihenést jelentette. Több időt kellett volna rá szánni. A népi szőttes és vászonhímzés gyűjteményem kárpótol némileg, annak kezelése, feldolgozása, nézegetése gyönyörködtet.
Helytörténészként sok öröm jutott nekem, „megtaláltak a témák, a tárgyak”. Családtörténeti, egyháztörténeti kutatások, a kivándorló magyarok utáni menés, a neves elődök életútjának járása, a temető kataszterek készítése kötött le. Kedves tárgyaim még előbb a festett keménycserepek, a festett ládák, a régi barna fotók és az utóbbi időben a pecsétes téglák. Írni, feldolgozni is kevesebbet tettem, mint tehettem volna.
Hét éve, 2008-ban gutaütést kaptam, ahogyan régen mondták. Lebénult a jobb oldalam. Újra kellett tanulnom beszélni, írni és járni. A magamfajta embernek ez nagy megpróbáltatást jelentett. Megsegített az Úr, a jóemberek, talán az én akaratom is. Nem vagyok a régi, de élek… A memóriám nem hagyott el, újra gyűjtök, kutatok. (A teljes cikk a könyvtárvilág oldalán olvasható.)
Díjai:
Forster Gyula-díj 2012
Bél Mátyás-díj 2015
Szinnyei József-díj 2017
